Amelie Nimphaea

Van élet a halál után?

És, ha igen, akkor milyen?

És, ha nincs akkor milyen?Csak úgy megszűnik minden? Nem hallhatok, nem láthatok, nem érinthetek, nem érezhetek csak a sötétség van; az öreg barátom? Talán észre sem veszem, hogy megszűntem? Ennyi lenne az élet, csak egy elmúlás?

De, ha mégis van? Mi nem tudjuk, csak sejtjük és reménykedünk. Lehetetlen lenne?- ha létezik, én így képzelem- 

"Akik mondtak valamit, anélkül, hogy beszéltek volna,

akik hallottak valamit, anélkül, hogy figyeltek (értettek) volna"

Lehetséges, hogy van egy jobb hely, ahol helye van mindenkinek és örök nyugalom van, bárcsak így volna.

Úgy lenne igazságos, ha mindenki azt kapná, amit érdemel; jutna az ördögnek is...

DE talán átlépünk a mocskos földi életen: és látnánk, anélkül, hogy néznénk; érintenénk, anélkül, hogy fognánk; éreznénk az illatokat, ízeket, anélkül, hogy kóstolnánk; mondanánk valamit, anélkül ,hogy bészélnénk; hallanánk, anélkül, hogy hallgatnánk; megértenélek, anélkül , hogy mondanád.

Hello darkness, my old friend, 
I’ve come to talk with you again, 
Because a vision softly creeping, 
Left it’s seeds while I was sleeping. 
And the vision, that was planted in my brain 
Still remains 
Within The Sound Of Silence. 
In restless dreams I walked alone 
Narrow streets of cobblestone, 
’Neath the halo of a street lamp, 
I turned my collar to the cold and damp 
When my eyes were stabbed by the flash 
Of a neon light, that split the night 
And touched The Sound Of Silence. 
And in the naked light I saw 
Ten thousand people, maybe more. 
People talking without speaking, 
Peolpe hearing without listening 
People writing songs, that voices never share 
And no one dare. 
Disturb The Sound Of Silence 
„Fools!” said I, „You do not know 
Silence like a cancer grows.” 
„Hear my words that I might teach you, 
Take my arms that I might reach you.” 
But my words like silent raindrops fell, 
And echoed in the wells of silence. 
And the people bowed and prayed 
To the neon god they made. 
And the signed flashed out its warning. 
In the words that it was forming, 
And the signs said „The words of the prophets
Are written on the subway walls 
And tenement halls” 
And whisper’d in The Sounds Of Silence. 

Hé! Sötétség, régi öreg barátom,
jöttem ismét beszélgetni veled, 
mert egy látomásom megint enyhe borzongással töltött el,
de csírájában elfojtottam, míg aludtam.
Ám a látomás valahogyan mégis befészkelte magát az agyamba
s maradványai még mindig ott vannak
A Csend Hangjában.
Nyugtalan álmaimban egyedül járkáltam
szűk utcák kövezetén,
alulról az utcalámpa sápadt fényének holdudvara látszott,
s nyakamon az ing hideggé és nedvessé változott 
mikor szemeim átfoghatták a pillanatot
egy neonfény villanásán keresztül, mely szétválasztotta az éjszakát, 
és megérinthettem A Csend Hangját. 
És a csupasz fényben láttam 
tízezer embert, vagy még többet is.
Akik mondtak valamit, anélkül, hogy beszéltek volna,
akik hallottak valamit, anélkül, hogy figyeltek (értettek) volna
s emberek, dalokat írtak, amaz sohasem hallott és sohasem merészelt 
hangok segítségével.
Felháborgatván A Csend Hangját.
„Ti bolondok!” mondtam én, „nem tehettek róla, hogy nem tudjátok, 
hogy a Csend olyan, mint az elburjánzó rákdaganat.” 
„Halljátok szavaimat, melyek által hatalommal tanítalak benneteket,”
fogjátok kezem, mellyel szabadon elértelek benneteket.”
Azonban szavaim, mint halk esőcseppek hulltak alá,
és visszhangzottak a csönd kútforrásaiban.
És az emberek leborultak és imádkoztak
a neon istenhez, melyet készítettek maguknak.
Majd a jel felvillantotta, hogy ez mennyire veszélyes.
A szavakban, melyek ilyenformán keletkeztek, 
a jel megnyilatkozott, mondván: „A próféták szavai
az aluljárók és bérházak falára írva
suttogva szólalnak meg 
A Csend Hangjaiban.”